KÖD
Valamikor a nyolcvanas évek közepén egyik állásból rúgtak ki a másik után. Valószínűleg már több hónapja lehettem otthon, amikor apám sürgetésére elmentem egy apróhirdetésben felfedezett címre, történetesen az Aquincum Orgonakészítő Műhelybe. Ha jól emlékszem, segédmunkást kerestek, idővel azonban átképeztek volna szakmunkássá. Valamiért úgy képzeltem, hogy a képzésem majd egy kis hegyi faluban zajlik, amit késő ősztől kora tavaszig belep a köd, és a kocsmáig se látni. A kocsmával szomszédos templomban kell majd orgonát javítani, csőről csőre, és miután megjavítottunk egy csövet, lemegyünk a helyi kocsmába, és megiszunk egy fél szilvát a megjavított cső egészségére, egy másik szilvát a múlt héten megjavított cső nem kevésbé fontos egészségére, és egy harmadikat a jövő héten megjavítandó cső akármijére. A felvételi beszélgetés azonban nem sok jót ígért.
Egy gyanakvó tekintetű személyzetis közölte, hogy ha azt hiszem, hogy itt hatalmas pénzeket fogok keresni, akkor ő már előre szeretne kiábrándítani. Itt megállt, és várt. Én is vártam. A hegyi falut képzeltem magam elé, ahol fel sem kel a nap, és a kocsmát csak a ködben tapogatózva lehet megtalálni, a kocsmáros is csak a hangodról ismer meg, mert a ködtől a saját orráig sem lát. Mondtam hát a személyzetisnek, hogy nem akarok hatalmas pénzeket keresni, csak az orgonák iránti „olthatatlan vonzódásom” (fájt így meggyaláznom a nyelvet, de alig álltam a lábamon) sodort ide. Elfintorodott. Sok baromságot hallott már élete során, de ez még őt is meglepte. „Reggel hatkor várjuk” – mondta, és végre sikerült mosolyognia egyet. Nekem nem.
Reggel hat. Erre gondoltam, amikor kirendeltem egy deci rumot és egy korsó sört. Hogy az istennyilában lehet még csak gondolni is a munkára reggeli hat órakor, kérdeztem magamban, amikor megvásároltam egy üveg rumot, és hazamentem. Az üveget elrejtettem anyám pipere-szekrényében. Valahová a polc mélyére, a kölnik mögé. Eszembe sem jutott, hogy megjegyezzem, hová. Leültem a fotelbe, és telefonálni kezdtem. Hogy hozzanak bármit, sört, vodkát, cigarettát, anyámék a következő hétfőnél korábban úgysem várhatók haza, és el is aludtam egy mondat közepén.
Valamikor éjfél után ébredek fel. A lakás tele a barátaimmal, meg mindenféle idegennel. Egy német nyúlszőrkereskedő próbál épp meggyőzni egy spanyol műfordítót, hogy a média az igazi biznisz. Félretolom őket, és azonnal eszembe jut, hogy elrejtettem valahová egy üveg rumot. Hová, csak ez a kérdés. Teszek néhány tétova lépést, és rögtön kezembe nyomnak egy üveg sört. Valakivel diszkréten közlöm, hogy elrejtettem egy üveg rumot, de öt perc elteltével egy egész falka tolong a nyomomban.
„Ide tettem” – ordítom kétségbeesetten, és egyik ajtót nyitom fel a másik után. A szennyestároló, a beépített szekrény, végül minden nyitva áll. A zene üvölt, mindenki hallgat. „Itt kell lennie valahol annak a kurva rumnak.” S ezekkel a szavakkal benyúlok anyám pipereszekrényébe, a kölnik mögé, és kiemelem az üveg vitorlás rumot. Ezt a szar, tiszta vegyszert. Nagyot húzok belőle, és tíz percen belül ismét mély álomba zuhanok. Valamikor hajnalban elindulok az orgonaüzembe. Úgy ítélem meg, hogy elmúltam huszonnégy éves, és mindenki elhúzhat a picsába.
Ebédidőben vettem a bátorságot, és az egyik munkástól megkérdeztem, hogy mit lehet itt enni, ő meg a bicskás kezével, amivel épp előtte nyesett egy katonát a szalonnájából, kimutatott az ablakon. „Van itt szembe egy hentes, ott lehet kapni husit.” A husi szóra összerázkódtam, mint barom a vágóhídon, és elindultam a henteshez. Aztán inkább gondoltam egyet, és az orgonagyár melletti büfé felé vetem az irányt. Ott egy blokk ellenében adtak egy fél rumot meg egy korsó sört. Aztán visszamentem az üzembe, és visszaálltam a henger mellé.
A hengerre egy, az orgonasípok anyagából készült „köpenyt” borítottak, s ez az ormótlan szörnyeteg egy tengelyen forgott, a henger mellett pontosan beállított nyesőkés pedig magától levágta a fölösleget. Rendkívül izgalmasnak találtam. Ott álltam egy seprűvel, és a lehulló forgácsokat kotortam össze, majd a kupacot egy hulladéktárolóba továbbítottam. A személyzetis, aki – úgy látszik – valami minőségellenőr is volt egyben, megállt mellettem, és nézte, ahogy megvárom, míg összegyűlik egy adag forgács, és összesöpröm. „Kissé összébb söpörje” – mondta egy idő után. Bólintottam, és kissé összébb söpörtem.
Másnap már jobban megjegyeztem, hogy hova rejtem az üveg vitorlást, így hajnalban elég jó hangulatban érkeztem az orgonaüzembe. „Én nem akarok debreceni diák lenni.” Szerencsére a rum épp hazaérkezett, és a legpontosabb telitalálattal kápráztatta el az agyam. „Hogy mit akar?” – kérdezte a művezető, mire én közöltem vele, hogy semmi olyasmi nem akarok lenni, ami az ő képzeletében egyáltalán előfordulhat. Ezzel sarkon is fordultam, és elindultam az orgonagyár melletti büfébe. Hétkor nyitott, de várakozók apró csapata gyülekezett ott.
Mint a keselyűk egy elhullófélben lévő állat felett, úgy tettek apró köröket a szikkadt arcú alkoholisták a kocsma előtti placcon. Egyiknek-másiknak karórája is volt, de láthatólag ők szenvedtek jobban. Nagyjából tíz másodpercenként rántották fel a zakójuk ujját, hogy megnézzék, hány perc van még hét óra nulla nulláig. Akiknek nem volt órájuk, azok valami belső homokóra pergésére figyeltek, ahogy szemenként átpréseli magát a homok az üvegtest csípőjén, aláhull arra a kis dombra. Vártak feszült figyelemmel, ellenségük az idő volt. Azért könnyebb ellenséget is választhatna magának az ember, próbáltam gondolkodni, de ebben a helyzetben minden gondolat egy mozdulatlan homokdombra pereg. Kigondolni is kár.
Közben egy hiányos fogazatú takarítónő a kerítés másik oldalán, az apró betonteraszon nekiállt a billegő vasasztalok tisztogatásának. Egy gyanúsan puha vizes ronggyal dörzsölte a horpadt bádogot. Mozdulatait a kinn várakozók ráérősnek mondták volna, de minden bizonnyal egy belső ritmusra végezte a tisztogatást, melyet a szerencsésen elfogyasztott deci tömény diktált. „Túl tiszta lesz” – szólt be valaki kívülről. „El fog kopni” – próbálkozott valaki más. „Szemét alkoholisták – vetette vissza foghegyről a nő –, innátok, mi?” Nem volt tisztában vele, hogy merészsége azokéhoz hasonlatos, akik egy ketrec rácsának szerencsésebb oldalán bosszantanak egy vadállatot. Nem gondolt rá, hogy a rácsot bármikor felhúzhatja egy láthatatlan kéz.
Itt is elérkezik előbb-utóbb a hét óra nulla nulla, és egymás sarkában botladozva, foguk között apró szitkokat szűrve beözönlik a nép. Fura, de senki nem vész össze senkivel, olyan példásan állnak be egymás mögé, mint a menzán a hajléktalanok. Most már látható a mennyország. Kicsit ronda, kicsit leértékelt, de működőképes. A kövér pénztárosnő alig fér be a pénztárgép mögötti, szűk ketrecbe, vendéglátó-ipari szoknyája felcsúszik a combján, de visszataszítóbb dolgokat is látott már az ember életében. „Moby Dick még ennél is rondább” – pereg a homok, a nem gondolt gondolatok homokja, s már épp azon vagyunk, hogy elfelejtsünk mondani bármit, mire végre kérdezik tőlünk a varázsigét: „Egy korsó sör és egy fél rum.” Kattogás, fizetés, papírfecni, és már mehetünk is Szent Péter elé, aki egyik kezében sörcsappal egy ronda oldalpillantással bátortalanít el. Várni kell, míg a szabad kezét feléd nem nyújtja. Apró, virsliszerű ujjak, mosogatólétől síkos bőr, odaadod a fecnit, amit ő feltűz egy rozsdás szögre, és csapolni kezd. Fehér köpenyén, úgy szívmagasságban a Kelet-pesti Vendéglátó-ipari Vállalat apró, piros emblémája már kissé megkopott. Gondolnád, de a gondolat, tudjuk, apró homokbuckára pereg.
Szerencsére hamarosan ott landol előtted a korsó és a fél rum. Most már csak annyi dolga marad az embernek, hogy kinézzen magának egy támaszkodópultot, és megtegye azt a két lépés távolságot. Lehelyezi a poharakat, és körülnéz. A pultnál állók gyorsan elkapják a tekintetüket, amennyiben van még nekik ilyen. Valahová az ég alfelére néznek szúrós szemekkel, és az járhat a fejükben, hogy a gázszámlát tegnap befizették, de talán arról elmélkednek, hogy isten neme bizonytalan.
A korsó és a fél rum mellett röpke számvetést készítettem. Ez volt a legrövidebb munkaviszonyom, amennyiben egy teljes napot dolgoztam ott. A második nap hajnalán csak azért mentem be, hogy közöljem, nem akarok ott dolgozni. Rohadtul bosszantott viszont – a rum felét itt megisszuk –, hogy teljesen fölöslegesen hallgattam végig belépéskor a balesetvédelmi magnószalagot.
Normális esetben minden munkahelyre történő belépés esetén egy balesetvédelmi és egy tűzvédelmi előadást kellett végighallgatnia az embernek. Ez két külön munkakör volt, és az esetek többségében az előadók sohasem tartózkodtak egy időben ugyanott. Nevezetesen ha az embernek sikerült elcsípnie egy baleseti előadót, hogy meghallgassa az intelmeit, jó eséllyel szalasztotta el a tűzvédelmist, aki csak délutánra volt várható. Addig persze agyon kellett ütni valahol az időt; mondjuk egy közeli presszóban.
Rendszerint délután kettő és három között fel is bukkant a tűzvédelmi előadó. Rád mosolygott, és beinvitált kis szobájába. Hellyel kínált. Egy apró Lenin-mellszobor szúrós tekintettel figyelt a kommód tetejéről. A tűzvédelmis kényelmesen elhelyezkedett székében, és füstös hangján belefogott valamibe. Hogy jó lesz vigyázni. Bólintottam. Ha dohányzunk, akkor is vannak szabályok. Például ne dobjuk el a csikket, ha valami gyúlékony anyag van a közelben. De ha nincs, akkor se dobjuk el. Illetve ha eldobjuk, lépjünk rá jó erősen. Hosszan maga elé nézett, és valószínűleg a történelem nagy lángtengereit látta lelki szemei előtt. Az 1666-os londoni tűzvészt, mely végett vetett a pestisjárványnak. Hogy van-e valami kérdésem, kérdezte hirtelen. Nem volt. Alá kellett írnom egy papírt, hogy részt vettem az oktatáson.
Nos, az Aqunicum (miért nem hívták Unicumnak?) orgonaműhely irodája nem ott volt, ahol a műhely, hanem a hetedik kerületben. Két röhögcsélő nő betessékelt egy üres szobába, ahol rajtam kívül csak egy magnetofon volt. Egy széken. Nem kérdezték, hogy kérek-e kávét, helyette felhívták a figyelmemet, hogy nem hagyhatom el a helyiséget, amíg erre engedélyt nem adnak, majd megnyomták a lejátszógombot, és nevetgélve távoztak.
Itt nagyot húzok a korsóból. Szóval az történt, hogy az Aquincum nem alkalmazott külön baleset- és tűzvédelmist, hanem magnóra mondatták valakivel a szöveget. Forradalmi újítás. Kérdéses persze, hogy kapott-e rendes fizetést azért, hogy nem volt ott. Mindezeken a problémákon is könnyedén túltettem volna magam, ha ez a szerencsétlen megtanult volna olvasni. Többször futott neki a legalapvetőbb szavaknak, a szöveg értelmezésével pedig gyógyíthatatlan problémái voltak. Nagyon sok mondatot kezdett kérdő hangsúllyal, hogy a közepén elbizonytalanodva felszólító mondattá formálja, és zavartan vegye észre a pontot a mondat végén.
Néhány hónap múlva viszont valóban egy hegyi faluban kötöttem ki, de nem orgonajavítóként. Hogy milyen minőségben, azt inkább ne firtassuk. Egyszerűen állás nélkül voltam, és az előző fizetésem utolsó morzsáit éltem fel. Egy barátom szolgálati lakásában húztam meg maga, aki a bányászfalu népművelőjeként kapta a fizetését. Annyi volt a dolga, hogy este gumicsizmában végigsétált a falu egyetlen főutcáján, a művelődési házban homlokon csókolta könyvtáros felségét, hogy most már mehet haza föltenni a vacsorát, ő meg befűzött egy filmet a vetítőgépbe, és már mehettünk is a kocsmába.
A szolgálati lakás a falu két kocsmája közül az egyiknek a tőszomszédságában állt, úgyhogy a reggeli felfrissülés szertartására mindig itt került sor, este viszont, a filmbefűzés után mindig a másik italboltba tértünk be, hogy egyik kocsmáros se panaszkodhasson. Ha történetesen mindkét kocsma bezárt, az ember egész bátran bezörgethetett valamely ház ajtaján, ahol potom áron vásárolhatott házi szilvapálinkát. Nem volt persze túlzottan ildomos visszaélni a helyiek vendégszeretetével, s éjfél után bezörgetni, hisz bányászemberek lévén elég korán keltek, de azért többnyire zúgolódás nélkül kiszolgáltak. Minthogy a pálinkafőzde valahol a falu szélén volt, és a főzés során keletkező feketés üledékanyagot a főutca vizesárkába eresztették, a levegőt enyhe szilvapálinkaszag lenget be az év és a nap jóformán minden szakában. Az alpesi lanovkákra emlékeztető függővasúton csillék hosszú sora szállította a szenet valahonnan valahová, és ezek a pálinkafőzés melléktermékeit elvezető főutcára merőleges irányban szelték át a falu légterét.
Novemberre valóban mindent belepett a köd. Hajnali hatkor vártam a buszt, mert elfogyott a pénzem, és munkamegbeszélésre vártak a megyei kórház baleseti sebészetén. Időben akartam odaérkezni, hogy felderítsem a kórház környékét. Kellett ott valahol lennie egy korán nyitó kocsmának.
DUPLA ADAG
Miskolctapolcáról viszonylag egyszerűen eljuthat az ember a Búza térre. Ha józan. Részegen mindez felér egy szerényebb Mars-expedícióval. Mire odaértem, el is fáradtam, és ledőltem egy padra, pedig már csak tíz percre voltam tetemvári albérletemtől. Csöndes nyáréjszaka volt, békésen aludtam, míg a rendőrök föl nem ébresztettek. Igazoltam magam, elmondtam, hogy nem messze lakom, épp hazafelé igyekszem. „Fölösleges” – mondták. És szálljak csak be szépen a Lada hátsó ülésére. Rendesek, gondoltam, de a Tetemvár mellett elhaladva csalódottan láttam, hogy nem haza lesz a fuvar. Akkor már sejtettem, hogy korábbi munkahelyemre, a megyei kórházba szállítanak. Ott volt ugyanis a detoxikáló. Májusig a balesetin dolgoztam, és egy fagyos februári reggelen meg is spóroltam a buszozást, mert reggel hétkor a kijózanító állomáson ébredve elég volt átsétálnom a balesetire. Minthogy korábban érkeztem a szokásosnál, az ébredező ügyeletes ki is zavart egy üveg vodkáért. Ezen a nyári éjszakán viszont egy dühös ügyeletes fogadott a detoxban. „Itt dolgozott ez a szarházi májusig – mondta a rendőröknek, mert meglátta a személyim munkaviszony-rovatában a kórház nevét –, csak biztos kirúgták, mert egy szemét alkoholista. Jó volt, amikor éjszaka fölébresztettek?” – kérdezte immár tőlem. Felszólított, hogy toljam le a gatyámat, és dupla adag nyugtatót döfött a seggembe, holott egyáltalán nem voltam nyugtalan.
*
Hogy jó volt-e, amikor fölébresztettek? A kérdésre válaszolni persze nem maradt időm, mert a Seduxentől még jóformán álló helyzetben elaludtam, az ápoló valószínűleg káromkodva cipelt el az ágyig. Persze hogy nem volt jó, amikor hajnali háromkor azzal ébresztettek, hogy vegyem le a gipszet egy halott karjáról. Félálomban azt válaszoltam, hogy majd leveszi a boncmester azt a rohadt gipszet, de a nővér nem tágított. Nagyot sóhajtottam, befogtam a villanyfénynél is remekül alvó ügyeletes-társ orrát, és a fülébe ordítottam: „Exit van bazmeg, szedd már le róla a gipszet, jövök egy kettessel.” Káromkodott egyet, és azt mondta, hogy hozzak az ambulanciáról egy gipszvágó ollót. A „kettes” persze valamely tömény szesz kétdecis kiszerelését jelentette, s mint ilyen, közöttünk minden tranzakció alapegységének számított. Adhattunk volna egymásnak éppenséggel pénzt is, de az is nagy valószínűséggel szinte azonnal kettesként realizálódott volna. A kettesek műtőséletünk egyhangú kilométerkövei voltak.
Egymás után kerültek elő ezek a kétdecis tömények az érkezők aktatáskáiból, vagy csak úgy zsebből, nejlonszatyorból. Kicsi volt, praktikus, elfért bármi mellett, mögött, egykettőre kiürült, sosem kellett a maradékkal bajlódni. Gyűltek az üres üvegek, és az öltözőszekrény aljába hajigálva várták, hogy csereüvegként üdvözülhessenek.
De a visszaválthatatlan orosz vodkás üvegeket sem engedte kidobatni velem valami sánta önbecs. „Ezt már csak Moszkvában váltják vissza” – ugrattak a többiek. Nem dobtam ki őket, mert kellemes volt hallani azt a csilingelő üveghangot, ami egyben azt is jelentette, hogy van saját öltözőszekrényem, amit nem kell megosztani senkivel. Talán ennek köszönhetően egyre inkább otthonosabban éreztem magam a kórházban, és gyakran megesett, hogy nem volt kedvem távozni a munkaidő lejártával sem. Ültem az ágy szélén a félig letolt műtősnadrágban, a bádog öltözőszekrény tetején porosodó, képhibás tévét bámultam, közben meg a boltba készülő ügyeletessel tárgyaltam, kezébe pénzt számolva. Ha visszajött a sörrel, pálinkával, még kevesebb kedvem maradt kimerészkedni a ködös-büdös utcákra.
Persze hogy nem volt jó, amikor hétvégi ügyeletben is hajnali fél ötkor ébresztettek, mert egy eszméletlen részeget kellett betolni a műtőbe, akinek a vonat majdnem teljesen levágta a lábfejét. Jóformán altatóorvosokra sem volt szükség, mert a liter pálinkánál semmi sem hatásosabb, a lábfeje meg már csak úgy fityegett a lábszára végén, hogy egy papírvágó ollóval is könnyedén le lehetett volna választani. Mire magához tért, egyik lába rövidebb volt, mint a másik.
Aztán az a hiányzó lábfej kísérteni visszatér. Vörösen terjengő fertőzés képében falja tovább a lábat. Néhány nap múlva nekem kellett átgördítenem a beteget a fertőző részlegre egy ülőszékben. Az ülőkocsi egy négykerekű alkotmány, melynek elülső két kerekénél két fémhajtóka szolgál lábtámasztékul. A hajtókák felpeckelt pozícióban lehetővé teszik, hogy a beteg lábait a talajon nyugtatva ülőhelyzetbe hozza magát. A műtősfiú feladata, hogy ekkor lehajtva „használatba helyezze” a lábtartókat, és ha szükséges, arra ráemelje a beteg lábát. Rutinos mozdulatok ezek. Még akkor is, ha a páciens egyik lábfeje hiányzik.
Utólag ébred csak bennünk némi hiábavaló lelkiismeret-furdalás, de könnyű belátni, hogy csak hibázni volt esélyünk. Így is, hogy a hiányzó lábfejnek is odahajtottuk a támasztékot, mintha mi sem történt volna, de akkor is a kérdéses oldalon felpeckelve hagyjuk azt. Ő észreveszi ezt is, azt is. A szeptikus részlegen a láb persze tovább fertőződött, és két műtét során újabb szeleteket távolítottak el belőle. Mindkettőt nekem kellett becsomagolnom, és leszállítanom a prosecturára.
Minthogy mindkét amputációnál ott kellett serénykednem, a műtétek előtt is kitöltöttem magamnak egy fél pohár vodkát, meg utána is. A pohár persze kétdecis volt. Az öltözőben, a mosdó fölötti polcon állt. Az ember odalépett a sárga bádogszekrényhez, kivette a polcról a vodkásüveget, odament a mosdóhoz, félig töltötte a poharat, belenézett a tükörbe, a tükörképe ugyanolyan homályos volt, mint a pohár fala a rárakódott vízkőtől, töltött magának, belekacsintott a tükörbe, és kiitta. Utána odatartotta a csap alá a poharat, vizet eresztett bele, és azt is kiitta. Akkor már nem kacsintott a tükörbe.
A deci után nekiláttam, hogy feltakarítsam a műtőt az amputáció után. A lábmaradékot beletettem egy műanyag zacskóba, és ragasztószalaggal körbetekertem. A koszos lepedőket és a becsomagolt lábat felraktam egy tolókocsira, hívtam a liftet, a földszinten kitoltam a bejárathoz, és vártam a kórházközi fuvart. A deci vodka még hatott, de azért már jöhetett volna az a kocsi. Tudtam, hogy a sofőr melletti ülés úgyis foglalt, ott ül majd az a dagadt műtős az urológiáról, és megint meg fogja kérdezni, hogy ki van-e filézve a láb, mire majd mondom neki, hogy nincs, ő meg a sofőr vállát csapkodva mondja, hogy „jó gyerek ez a Fili, csak ne vinne mindennap ekkora csülköket a prosecturára”, és a karját a magasba emelve mutatja is, hogy mekkorákat.
Barátságos vagyok vele, mert jóban van a büfésnővel, aki illegális szeszkimérést üzemeltet a kórházbüfében. Már csak háromszor-négyszer kell ezzel a dagadt seggfejjel együtt odaállítanom a mosodás fuvar után, hogy a büfésnő megbízzon bennem, és akkor is adjon vodkát, ha ez a barom nincs velem. Egyelőre azonban ott várok vele a mosodában, és az ott dolgozó lányoknak is elmeséli, hogy mekkora végtagokat viszek mindennap a hullaházba. „Ekkorákat!” – mutatja, és szőrös karját elrettentésként a magasba lendíti. Két-három mosodás lány nevetgélve próbál belekapaszkodni a karjába, a többiek zsíros kenyérrel tömik. „Már megint tökrészeg” – nevetnek kórusban. Elunom a várakozást, inkább hagyom a büfét, és visszamegyek az öltözőbe, talán még maradt egy kis vodka, azzal kibírom a Domb presszóig.
A büfésnő bizalmát csak néhány hónap múlva sikerült elnyernem, amikor Jánossal állítottam vissza. Ő már tíz éve dolgozott a balesetin, kétszer rúgták ki, majd ugyanannyiszor vették vissza. Reggelenként rettenetes szikszói házipálinkákat hozott, de aranyból volt a szíve. A mája viszont megsínylette a folyamatos igénybevételt. Egy hosszabb karácsonyi ügyelet után nem is ment haza, hanem egyenesen befeküdt a belgyógyászatra. Két hét után tért vissza, kicsit rendbe hozták, de a lelkére kötötték, hogy vigyázzon magára. Ő persze azonnal intett, hogy mehetünk a büfébe. Tudtam, hogy sokkal befolyásosabb ember a kórházban, mint az urológiás műtős, így gondolkodás nélkül követtem. A büfé előtt rám szólt, hogy várjak, és egy félórára eltűnt a raktárban a büfésnővel. Kipirult arccal tért vissza, és meghívott egy deci vodkára. Koccintottunk, és bizalmasan közölte velem: „Tudod, Zolikám, ez itt az én utolsó virágzásom.”
Nem vártam meg, hogy meddig tart ez a virágzás, és májusban kiléptem a kórházból. Már nem akartam Miskolcon maradni, de azért még néha kinéztem Tapolcára. Amint egy nyári estén is.
*
A detoxból reggel hétkor hazazavarták az egész társaságot, de hiába álltam talpra, felébrednem nem sikerült. Hagytak aludni délig. Tovább. Fél kettő felé kibotorkáltam az üres hálóteremből, és valahogy hazataláltam a Tetemvárra. A Búza teret nagy ívben elkerültem. A Domb presszóban megittam három kávét, hogy kimenjen belőlem a Seduxen. Pokoli állapotba kerültem. Rázott a hideg, patakzott rólam a veríték, hányingerem volt, szédültem, és majd’ összeszartam magam. Mikor végre sikerült elaludnom az albérletben, azt álmodtam, hogy egy vámpír szempillájának a hegyén alszom, és pislogni készül. Meg sem mertem moccanni.
Két napon át vergődtem ebben az állapotban, míg végre eszembe jutott, hogy jól be kellene rúgnom. Le is mentem a Domb presszóba, az arcom olyan volt, mint valami román parasztfelkelőé a tizenkilencedik század húszas éveiben. A Domb presszóban azonban ez sem számított. a tetemvári temetőből betévedt halottat is kiszolgáltak volna, ha van nála pénz. Mit ad isten, a vécében a piszoár előtt tántorgó detoxos ápolóba botlottam, aki két nappal korábban dupla adag nyugtatót döfött a seggembe, s most teljes lényével arra koncentrált, hogy le ne vizelje magát. Én ebben semmiképp sem akartam megzavarni. Persze ha lett volna nálam egy dupla adag Seduxennel feltöltött fecskendő, gondolkodás nélkül belevágtam volna a valagába.
