HOLT KÖLTŐK
A meg nem értett költő az egyik legfárasztóbb jelenség. Mindig létezett, jóformán elpusztíthatatlan még akkor is, amikor már senki nem olvas verset. Panaszos tekintete vádló, és csak visszajelzésre vár, hogy elkezdhesse szavalni élete legnagyobb versét, amelyet, ó kárhozat, nem ismerhet a világ. Előbb-utóbb akkor is elszavalja, ha a legcsekélyebb biztatást sem tudja kiolvasni a járókelők tekintetéből.
A nyolcvanas évek elején valami okból mindig a Moszkva téren gyülekeztük, és vártuk, hogy történjen valami. Ott is volt persze egy meg nem értett költő, aki előbb-utóbb szavalni kezdett. „Negyedszázad nem adott ágyat, melyben alhatnék”, mondta siránkozva. Jóval többnek tűnt huszonöt évesnél, de ráhagytuk. Biztos régen írta. „Negyedszázad nem adott tálat, melyből ehetnék.” Miért pont tálból akarsz enni, nevetgéltünk, miért nem jó a tányér? Mert az nem rímel.
Kicsit odébb vonultunk, de jött utánunk, és hozta a kannás borát is, amiből nem kínált meg, de gusztusunk sem lett volna beleinni, pedig akkoriban nem voltunk még válogatósak. „De adott egy vágyat…” Mármint a negyed század?, kérdeztük röhögve, de meg sem hallotta: „…hogy aludjak… egyek…” Inkább igyál, mondta valaki, és ő engedelmeskedett.
Utána mi is próbáltuk tovább költeni a versét. „Negyedszázad nem adott lányat, melyet dughatnék…”, de ekkor ő már a kirándulni induló nyugdíjasokat zaklatta a versével, akik morcos képpel haladtak tovább a villamos felé. „Azért nem is olyan rossz – mondta Vak Homér barátunk, aki akkor még elég jól látott, és meglehetős modorossággal szavalni kezdett: – Negyedszázad… – de ordítva beléfojtottuk a szót.
Aztán idővel egy valódi költő is felbukkant, elüldögélt közöttünk, de ő nem szavalt. Annál több idegesítő szóviccet gyártott. Szinte minden szóról eszébe jutott egy szóvicc, ami teljességgel lehetetlenné tett minden értelmesnek induló társalgást. Nem is tudom, mikor derült ki róla, hogy költő, de előbb-utóbb mindenki tudni vélte, hogy két folyóiratban is megjelent néhány verse. Ezeket a verseket csak évekkel később olvastuk, de ott és akkor elhittük róla, hogy ő már publikált.
Neki nem volt bora, többnyire inkább minket kért meg, hogy hívjuk meg egy fröccsre, ha végül elvetődtünk valamelyik környékbeli borozóba. Hálából elmondta egy-két szóviccét. Nagyon gyorsan és halkan beszélt, szinte érthetetlenül, de mi sosem kérdeztünk rá kétszer, hogy mit mondott. Biztos valami vicceset.
Évekkel később felkerestem, mert megtudtam róla, hogy hangszerjavításból él. Azt mondták, hogy bőgőket, hegedűket, gitárokat is képes megreparálni. Elvittem hozzá egy akusztikus gitáromat, melyet egy bolgár busz oldalán törtem össze még az érettségi utáni nyáron, mert a sofőr nem akarta kinyitni az ajtót. A visszapillantóból persze jól látott, ezért kiszállt a vezetőfülkéből, odajött, és egy jó nagyot rúgott a gitáromba.
Ezt a gitárt vittem el a költőnek. Egy hetedik kerületi bérházban lakott, a harmadik emeleten. Csöngettem, de senki sem nyitott ajtót. Már épp indultam, amikor megjelent. Elmondtam, hogy miért keresem, erre ő kinyitotta az ajtót és betessékelt. Az előszobában mélyen a szemembe nézett, és felmutatott egy papírzacskót, amelyben hat tojás volt. Hogy ezt vette az utolsó pénzéből, de kenyérre már nem futotta. A felesége most ment el a gyerekekért az iskolába, és ő szeretne csinálni nekik egy rántottát, de kenyér nélkül nem az igazi. Tudnék-e adni neki egy százast? Ő ezért a pénzért rendbe hozza majd a gitáromat, emiatt egy percig se aggódjak.
Adtam neki egy százast, mire beljebb invitált a nagyszobába, behangolta a nagybőgőjét, és saját énekét halkan kísérve előadta nekem a Beatlestől a Michelle-t. Megköszöntem szépen, és távoztam. Ha a gitár szóba került közöttünk az elkövetkező évek során, mindig megnyugtatott, hogy már pontos tervet dolgozott ki a megjavítására. Ilyenkor többnyire kért a pincértől egy darab papírt meg egy tollat, és rajzolni kezdett.
„Szóval ez itt a gitár – mondta, és rajzolt egy hullámos vonalat –, ez pedig itt a törés – mondta, és egy cikkcakkos vonalat húzott keresztbe.” Aztán apró, kusza vonásokat helyezett el a legnagyobb szertelenséggel, és mindegyikhez fűzött valami rövid magyarázatot. Persze meghívtam egy fröccsre, és miután félig itta a poharat, rám kacsintott: „Jövő héten jöhetsz érte.”
Amikor tíz év múlva találkoztunk, a gitár már nem került szóba közöttünk. Akkoriban kezdett már kifogyni a szóviccekből, és inkább csak fütyörészett. Kivétel nélkül hosszú operaáriákat, de nem közismert slágereket, hanem inkább kuriózumokat. Ez mi volt?, kérdeztem tőle. Puccini, Pillangókisasszony, mondta, és máris fütyült valami mást. Nagyon lassan és elmélyülten fütyült, közönyösen nézett közben maga elé, és a dinamikával sem nagyon törődött. Nagyjából ugyanazon a hangerőn adott elő mindent.
Újabb tíz év múlva egy közös ismerősünktől hallottam, hogy meghalt. Kérdeztem, hogy beteg volt-e, rák végzett-e vele vagy infarktus, otthon halt-e meg vagy kórházban, de a közös ismerős csak a vállát vonogatta. Talán kórházban, mondta. De hát mi baja volt, kérdeztem. Valami, mondta.
